A múlt héten megjelent egy cikk a penzcentrum.hu honlapon, mely a magyarországi vízdíjakat vette górcső alá. Az elemzés szerint a legalacsonyabb víz- és csatornadíj Debrecenben van, ahol a lakók 512 forintot fizetnek köbméterenként. Ha tovább böngésszük az adatokat, akkor az ország többi részén a következő díjakkal szembesülünk: Miskolc 567 Ft/m3, Budapest 568 Ft/m3, Szeged 583 Ft/m3, Pécs 686 Ft/m3, Siófok 997 Ft/m3, Salgótarján 1004 Ft/m3.

Arra gondoltam, hogy talán érdemes megvizsgálni az ügyet európai viszonylatban is. A múlt hónapban megjelent National Geographic (NG) magazin adatai szerint, egy köbméter víz és a csatornadíj ára 220 forintos dollárral számolva Rómában 110 Ft/m3, Amszterdamban 205 Ft/m3, Madridban 136 Ft/m3, míg Helsinkiben 268 Ft/m3. Ami legjobban közelít hozzánk az Belgium a maga 521 Ft/m3 –vel és Dánia a 754 Ft/m3 -es szolgáltatási díjával.

És hogy teljes legyen a kép. A NG adatai szerint az Egyesült Államokban San Diegoban a legdrágább a szolgáltatás, ahol 363 forintnyi dollárt kérnek egy köbméterért, Ausztráliában Sydney áll az élen 355 Ft/m3-rel, Japánban Kumamoto vezet 228 Ft/m3-rel, Ázsában Szingapur 134 Ft/m3–rel, Afrikában pedig Windhoek 92 Ft/m3-rel.

Gondolom, most sokakban felmerül a kérdés: Vajon hogy lehet az, hogy nálunk, a jó minőségű és nagy mennyiségű édes- és termálvíz hazájában még világviszonylatban is ilyen irreálisan magas vízdíjak vannak? Hogy lehet az, hogy a vízben jóval szegényebb országokban is alacsonyabb a víz ára mint nálunk?

Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, akkor megállapítható, hogy nem csak Magyarországon, de Európa nyugati felén is, a XX. század végéig a víz közösségi tulajdonnak és nem piaci terméknek számított, ezért aztán vízközművek is közösségi tulajdonban működtek. Azonban az elmúlt húsz évben egyre több olyan előrejelzés látott napvilágot, hogy az édesvízkészletek korlátos volta és az emberiség gyorsan növekvő vízigénye miatt az édesvíz lesz a XXI. század stratégiai eleme.

Az előrejelzésekkel párhuzamosan egyre több multinacionális óriáscég jelent meg a víziközmű-szolgáltatások piacán, pedig a vízszolgáltatás magánkézbe adása továbbra sem volt indokolt, hisz azt semmilyen gazdasági ok támasztotta alá. Egész egyszerűen azért, mert az ilyen jellegű piacokon versenyhelyzet nem jöhet létre. A víziközmű-szolgáltatás természetes monopólium, azaz a méretgazdaságosság okán egy adott termelési szint olcsóbban állítható elő egyetlen vállalat által, mint több vállalat termelésének bármiféle kombinációjával.

A vízszolgáltatás egész más történet, mint az elektromos áram, vagy a gáz, hisz ott a hálózat országosan, vagy akár európai szinten is teljesen ki van építve, még egy vízszolgáltatásnál ez nem így működik. Ebben az esetben regionális vízművek vannak. Ezért hiába is akarna valaki Pécsett a debreceni vízműnél vizet vételezni, ez egész egyszerűen lehetetlen.

A fentiekből látható, hogy vízközművek privatizációja mögött nem épeszű gazdasági indokok állnak, hanem egyrészt az a nagy, liberált állatság, hogy a magáncégek a monopolszolgáltatást is hatékonyabban tudják működtetni, mint az adott állam, vagy település. Másrészt pedig az a cionista törekvés, amely azt tűzte ki célul, hogy a maga uralma alá hajtsa az egyes országok stratégiai erőforrásait. Ezért nem véletlen az, hogy Világbank és az IMF is a vízközművek privatizációját szabja általában a legelső feltételként az általa csőd közelébe juttatott országoknak, a számukra álszent módon megmentőnek nevezett hitelekért.

A cionisták gátlástalanságára a legjobb példa talán a 2000-es bolíviai vízháború esete. Történt ugyanis, hogy a Világbank erőteljes nyomására a bolíviai kormány privatizálta Cochabamba, az ország harmadik legnagyobb városának vízszolgáltató vállalatát. A vízkoncessziót egy addig ismeretlen konzorcium, az Aguas Del Tunari (ADT) transznacionális – egyesült államokbeli, spanyol, olasz, brit óriáscégek tulajdona – vállalat egyedüli indulóként nyerte meg.

A cég azzal párhuzamosan, hogy az egekbe emelte a vízdíjat, a helyi hatóságok asszisztálásával Cochabamba lakóinak külön törvényben tiltotta meg, hogy a folyókból, patakokból és tavakból vizet vételezzenek. Azonban még ez sem volt elég. Az ADT minden csepp vízen keresni akart. Így végül a hatóságok az esővizet is privatizálták, és a koncessziós szerződés értelmében még az esővíz gyűjtését is megtiltották a nyomornegyedek lakóinak. De itt még mindig nincs vége a történetnek, mert a fenti a gazemberségek mellett, a bolíviai kormány még további évi 16 százalékos extraprofitot is garantált a konzorciumnak.

A kirobbanó társadalmi tiltakozás során tízezrek vonultak a város utcáira, és védekezni próbáltak az ellen, hogy a jövedelmük egyharmadát ivóvízért, egy külföldi konszernnek kelljen befizetni. A kormány nagy rendőri és katonai erőket vezényelt az utcákra. Az erőszak 2000 áprilisában tetőzött, amikor is Cochabambában rendkívüli állapotot vezettek be. A vízháború, amely hét ember életét és több száz sebesültet követelt, végül a tiltakozók teljes győzelmével végződött. A kormány kénytelen-kelletlen visszavonta a privatizációt, a cionisták pedig visszavonulót fújtak. A történet további érdekessége még, hogy ebben a konfliktusban vált népszerűvé a jelenlegi elnök, Evo Morales, aki szakszervezeti vezetőként utcára vitte az embereket.

De természetesen nem mindenhol vetik el annyira a sulykot, mint Bolíviában, nincs mindenhol ekkora gátlástalanság, mint arrafelé, de azért az megállapítható, hogy Európában is addig feszítik a húrt, amíg csak lehet.

Ha megnézzük az itthoni helyzetet, akkor látható, hogy a honi vízkészlet privatizációja még 2007-ben kezdődött, amikor is Fodor Gabriella, akkori környezetvédelmi és vízügyi miniszter a vagyontörvény második változatát is beterjesztette a parlament elé. Az elfogadott törvény a regionális vízközműveket kivonta a tartósan állami tulajdonban maradó cégek köréből és ezzel megnyitotta az utat a vízvagyon privatizációja felé.

Az elfogadott szabályozás hatására a vízmultik az elmúlt években Magyarországon is megjelentek, és kisebb-nagyobb tulajdonrészeket szereztek számos korábban tisztán önkormányzati tulajdonú vízműtársaságban. Mára már ott tartunk, hogy Magyarországon a vízszolgáltatás negyven százaléka részben vagy egészében privatizált vállalatokon keresztül történik.

A már privatizált szolgáltatókat jelenleg két francia cég Veolia Eau és a Suez Environnement uralja, amelyek egy, a Gyurcsány-kormánnyal kötött háttéralku eredményeként felosztották maguk között a magyar piacot. A megállapodás értelmében a Dunától nyugatra lévő rész a Suez, míg a keletre lévő a Veolia érdekkörébe került.

A két cég egyébként a világ legnagyobb, francia gyökerű multinacionális víziközmű-szolgáltatója. Jelenleg ez a két vállalat ellenőrzi a globális vízpiac közel negyven százalékát, összesen százötven országban vannak jelen. Magyarországon a Suez Environnement Pécsen túl a Fővárosi Vízművekben, míg a Veolia Eau a Szegedi Vízműben, a Fővárosi Csatornázási Művekben, a Salgótarjáni Csatornaműben és az Érd és Térsége Vízi Közműben szerzett befolyást, de az érdekkörükön belül már bevásárolták magukat több tucat kisebb vízművállalatba is.

A multicégek terjeszkedését segítő hazaárulók nem csak Elqró regnálása, hanem Bajnai országlása alatt is tovább folytatták a romboló tevékenységüket. Ekkor már nem csak a szolgáltató cégeket, hanem magát a vízvagyont és a vízhasznosítást is el akarták herdálni.A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) tavaly áprilisi közleményében ismertette a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács azon határozatát, mely az egyes, állami kézben lévő regionális víziközmű-társaságok átalakításáról szólt. E szerint az Észak-magyarországi Regionális Vízművek Zrt. (ÉRV) vagyonkezelésébe adták volna a Tisza Menti Regionális Vízművek Zrt. (TRV) és a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. (DMRV) állami tulajdonú üzletrészét.

A regionális vízművek átszervezése mögött, azonban nem költségcsökkentési, vagy minőség növelő szándék állt, hanem az, hogy az öt regionális víziközmű-társaságból két vállalatcsoport alakuljon ki a Duna két partján Ezért lett volna szükség az egységes vízbázison szolgáltató DMRV dunántúli területeinek szakmai indokokkal nehezen alátámasztható leválasztására.

Az MNV döntése ellen maguk az érintettek is tiltakoztak, de a privatizációs tervek országos szinten is felháborodást keltettek. Oszkó Péter akkori pénzügyminiszter természetesen azonnal cáfolta a vízvagyon multiknak való átjátszását, azonban azt valahogy elfelejtette hozzátenni a mondókájához, hogy ő volt az egyik vezetője annak az Oppenheim és Társai – Freshfields Bruckhaus Deringer ügyvédi irodának, aki 2003-ban tanulmányt készített "A regionális vízi közművek üzemeltetése, privatizációja" címmel. Ez az apró tény pedig, azért valljuk meg már akkor is erősen megkérdőjelezte Oszkó szavainak a hitelét.

Végül a tiltakozások hatására az átszervezések nem történtek meg, de a multicégek továbbra ugrásra készen várnak arra, hogy szolgáltatás felügyelete mellett, az első adandó alkalommal felvásárolják a közösségi tulajdonban lévő vízvagyont is.

Persze most a liberáltak jöhetnének azzal, hogy mit hőbörgünk, hisz nem a vízvagyon lett eladva, hanem csak a szolgáltatás, ami biztosítja, hogy a víz eljusson a fogyasztókhoz. Ráadásul a víz árát nem is a multik határozzák meg, hanem az állami tulajdonú víziközművel rendelkező településeken a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, míg az önkormányzati tulajdonú víziközművek esetében az illetékes önkormányzat képviselőtestülete.

És ebben igazuk is van. Azonban a fenti duma csak arra jó, hogy elterelje a lényegről a figyelmet. Tegnap beszéltem egy vízügyes szakemberrel, aki elmondta, hogy a nekünk kiszámlázott víz ára alapvetően három fő tényezőből áll össze. A vízművek először is fizet az államnak azért a vízért, amit kinyernek a földből, aztán van egy üzemeltetési és fenntartási költség, ami által biztosítják azt, hogy a víz kifolyjon a csapból, és végül az utolsó tényező, az a haszon, amit az állam elvár a közműszolgáltatóktól. Ha megvizsgáljuk azt is, hogy az egyes tényezők milyen arányban állnak egymással, akkor kijelenthetjük, hogy jelenleg messze a legnagyobb részt a rendszer működtetése és fenntartása jelenti. Azaz az a rész, ahová a multik már betették a lábukat.

De a szabadrablásnak itt még nincs vége. Jól mutatja a rendszer gátlástalanságát a Fővárosi Vízművek esete is, ahol olyan szerződést kötöttek a franciákkal, ami akkor is milliárdos sikerdíjat garantál nekik, ha a vállalat maga nem is nyereséges. Ennek eredményeképpen eddig összesen 30 milliárd forint sikerdíjat fizettek ki nekik a vízszámlákból befolyt pénzekből. 2008-ban az is megtörtént, hogy a 2,5 milliárd forint sikerdíj kifizetése után egyáltalán nem maradt nyeresége a Fővárosi Vízműveknek.

Azonban érdemes megvizsgálnunk azokat a helyeket is, ahol még nincsenek bent multik a rendszerben. A víz ott a magyarországi viszonyokhoz képest valóban olcsóbb, de európai szinten még így is nagyon drága.

Vajon ebben az esetben mi okozhatja európai összevetésben ezt a jelentős különbséget?

A válasz egyszerű. A rajtunk eddig élősködő szoclib kormány áldásosnak éppen nem mondható tevékenysége. Az, hogy a víz alaphangon is ilyen pénzekbe kerül, annak okát legjobban a honi benzinárképzéssel lehet érzékeltetni. Ott sem maga a termék az, ami drága, hanem a rengeteg adó és járulék, amit az állam rápakolt még ilyen-olyan jogcímeken.

A víz esetében is hasonló a helyzet. Mint már fentebb említettem az állam először beszedi a pénzt magáért vízért, amit a köz tulajdonában lévő földből vesznek ki. Aztán befolyik a fenntartásból és az üzemeltetésből származó munkabérek adói és járulékai, a felhasznált anyagokból, kocsifutásból, és más egyebekből származó adók és végül még az a haszon is, amit kötelezően a közműcégeknek meghatároznak. Ez pedig összeadva ennyivel magasabb, mint bárhol máshol Európában.

Mint látható az egész rendszer velejéig rohadt. Alaphangon már maga az állam is lekarcolja a lakosságot, míg a szerencsétlenebb helyeken még a multik is rápakolnak erre.

És a legszomorúbb az egészben az, hogyha jobban körbenézünk, ez az egész vízügy, csak egy kis halom azon a szemétdombon, amit a politikai elit az elmúlt 20 évben itt összehordott. Egy kicsiny kis probléma, egy kiárult és teljesen tönkretett országban, ahol a hazaáruló vezetés gátlástalanul képes volt hatalmi helyzetbe hozni idegeneket, tönkretéve a hazai ipart és a kiskereskedelmet. Ahol egy multi azonnal kiváltságokat kap, miközben téged száz forintért is meghurcol az adóhatóság, ahol a rendőrség és a bíróság az idegenek érdekeit képviseli veled szemben.

Vajon meddig kell még ennek így lenni?

radicalpuzzle.blogspot.com