Szeretlek, benneteket ezért azt mondom, tanuljatok nyelveket.

Kínait, Spanyolt, Angolt, ha kell akkor Hébert.

Ha Te egyszer hatvan éves leszel, akkor tudd elmondani azt, amit én most elmondok néked. A Te unokáid, akkor már lehet, hogy nem beszélik a magyart. Tanulj nyelveket, hogy el tudd mondani, mit érzel. Tudd elmondani, nagyapádék hol veszítették el őseik jussát, az utolsót, a nyelvet. Tanulj nyelveket, hogy megértsenek, mert könnyen lehet, a magyart addigra elfelejtik, régen. Tudd elmondani, hogy volt valamikor egy szép ország, úgy hívták Magyarország. Mond el nekik azt is, hogy itt harcoltak őseid, több ezer éven át, és védték fegyverrel és szóval a hazát.  Akkoriban még, élt egy nép, magyar volt, és remélt. Volt egy kicsi ország, a Kárpátok között, két folyó ölelte föl, ők úgy hívták Haza. Az itt élő nép jó és büszke volt, a szeretet a génjeibe volt. Soha nem hitt a gonosz szándékban. Ez a nép úgy gondolta, nincs is más, csak ahogy ő él a hit, szeretet, béke, a jó. Ez a nép, bízott magában, remélt a munkában, szerette a másik embert, hitt a magyarok istenében.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el csak nekik! Akkoriban Az emberek magyarul beszéltek, nem volt bűn a saját szép magyar anyanyelved.

Mond el egyszer csak jöttek az emberek, az idegen emberek, őket csak a pénz érdekelte. Rávették nagyapád, hogy semmi nem számít, csak a pénz, jólét és csillogás. Nem kell a magyar, tanulj nyelveket, mert „Úgy érvényesülsz”. Nem kell a hit, mert az nem termel „profitot” . A menő szlogen az lett, “Csináld azt, amit a kutyák. Amit nem tudsz megenni, megrágni, vagy megdugni, azt hugyozd le és hagyd ott.” Ezen eleinte nevettünk. Olyan jópofának tűnt.  Aztán később, amikor minket hagytak ott, tűrtük, majd próbáltunk tiltakozni, de akkor már késő volt. Akkor már nem volt visszaút. Akkor írtam ezt neked.

Mond el, mindent megtettek, ezek az emberek, hogy elvegyék ükapáid jussait, megtervezték, egy évezreden át. Mindenki csak tűrt, szenvedett, hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Elvették az országot, csak csonkán maradt meg a nemzetünk. A csonkaságban is a magyar csak hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Azok, akik kívül rekedtek üldözöttek lettek. Szép lassan feladták eltűntek. A maradék, csak hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: A kommunizmussal elvették a hitet, a vallást, az egyházat. És egyenlőséget ígértek. De a magyar csak tovább élt, mégis hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: A kollektivizálással elvették a földet. Virágzó gazdálkodást-egyenlőséget ígértek. A magyar ember dolgozott érte, mert hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Mikor az emberek elkezdtek mindebben hinni. Akkor ezt is elvették. A maradék hitet. Mindent elkövettek, hogy szembe állítsák a népet, de mind ez mellett a magyar. mégis, hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Azt mondták, hamis volt az a hit, van egy új szép csillogó világ, ez a szabad világ. Ott bűnösök nem, csak toleránsak élhetnek. Bűnösök, akik ezt el nem fogadják. Megosztották a népet. A magyar mégis csak, hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Szabadságot, egyenlőséget ígértek Európát! Elhazudták, hogy Európa Mi vagyunk. Eltagadták, a múltunk, eltagadták, hogy vagyunk. Mégis, a magyar hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: nem volt szabad magyarnak nevezni magad, mert törvénytelen volt, nem kérdezhetted meg, hogy másokat miért nem nevezhetem a nevén, mert törvénytelen volt. Szidni már csak a magyart volt szabad. Mégis a Magyar hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Vagy ne tanulj nyelveket, csak szeress és akkor, unokádnak könnyezve énekelheted, az akkor már több mind kétszáz éves éneket:

Kölcsey Ferenc:

Himnusz

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

Mert mégis, akkor is, mindig van hit, van remény.
Csak egy kell a szeretet, és bennetek az töménytelen.

Kromek Pál
2009 November 16.

blog.kromek.hu