KEZDETBEN teremté Isten
az eget és a Földet.
De sok évmillió multán
az ember túlságosan is okos lett.
Azt mondta: Kit érdekel az Isten?
Magam veszem kezembe sorsomat.
Kezébe is vette.
És megkezdődött a Föld utolsó hét napja.

AZ ELSŐ NAP reggelén
elhatározta az ember,
hogy szabad lesz, jó, szép és szerencsés.
Többé nem az Isten képemása,
hanem csak ember.
De mivel valamiben hinnie kellett,
a szabadságban és szerencsében,
a számokban és a mennyiségben,
a pénztárcában és a haladásban,
a tervezésben és a biztonságban hitt.
T. i. a maga biztonsága érdekében
talpa alatt a talajt megtöltötte
rakétákkal és atomrobbanófejekkel.

A MÁSODIK NAPON a halak
meghaltak az ipari szennyvizekben;
a madarak pedig a vegyi gyárból eredő portól,
amit a hernyóknak szántak;
a mezei nyulak az út ólomfelhőitől;
az ölebek a kolbász szép piros színétől;
a heringek a tengerben úszó olajtól
s az óceán fenekén lévő hulladéktól.
T. i. a hulladék radioaktív volt.

A HARMADIK NAPON
a fű elszáradt a mezőkön
és a lomb a fákon,
a moha a sziklákon
s a virágok a kertekben,
mert az ember maga irányította az időjárást,
s pontos terv szerint osztotta el az esőt.
Csak a számítógépben, amely az esőt elosztotta,
volt egy kis hiba.
Mire a hibát megtalálták,
az uszályok megfeneklettek
a szépséges Rajna medrében.

A NEGYEDIK NAPON
a négy milliárd emberből elpusztult három.
Egyesek azokban a betegségekben,
amelyeket az ember tenyésztett ki,
s valaki elfelejtette bezárni a tartályokat,
mik a legközelebbi háborúra állottak készen.
Orvosságaik nem használtak semmit,
mert hatóanyagaikat eddig is használták
a bőrkrémekben és a vesepecsenyékben.
Mások az éhségtől pusztultak el,
mivel egyesek elrejtették
a gabonaraktárak kulcsait.
És átkozták az Istent,
aki adósuk maradt a szerencsével,
holott ő a jó Isten!

AZ ÖTÖDIK NAPON
megnyomták az utolsó emberek a piros gombot,
mert fenyegetve érezték magukat.
Tűz födte be a Földgolyót,
a hegyek égtek, a tengerek gőzzé váltak,
s feketén álltak és füstölögtek
a betonvázak a városokban.
S az angyalok nézték a mennyből:
hogyan változik a kék planéta vörössé,
aztán piszkos barnává s végül hamuszürkévé.
S megszakították éneklésüket tíz percre.

A HATODIK NAPON
aludt ki a világosság.
Por és hamu takarta el a Napot, Holdat és a csillagokat.
S az utolsó svábbogár is,
amely egy rakétabunkerben élve maradt,
elpusztult abban a mértéktelen hőségben,
amely csöppet sem volt kellemes neki.

A HETEDIK NAPON
nyugalom volt. Végre.
A Föld kietlen és puszta volt,
és sötétség vala a mélységek és szakadékok
színén,
amik a száraz földkéregben keletkeztek.

S az embernek szelleme
mint halotti kisértet
lidércfényként lebeg vala a káosz fölött.

Mélyen lent azonban, a pokolban,
lebilincselő történetet meséltek
az emberről,
aki kezébe vette sorsát.

És a hahota fölhangzott
az angyalok kórusáig.

fordította:Szénási Sándor

www.mandulaag.netai.hu