Talán már szakállas-hírnek tűnik az alábbi több mint tíz éves cikk a hazai KURIR 1991. szeptember 6-i számából, ugyanakkor a téma -- éppen a folytonos kártérítési követelések és a magyar nép bűntudatosítása miatt -- továbbra is időszerű a magyar társadalomban. E kis tanulmány megkérdőjelezi, hogy mennyire volt igaz ez a “szenvedés.”

[Kurir] “Schwartz Mihály, a Munkaszolgálatosok Országos egyesületének elnöke az 1991 nyarán tartott tájékoztatón bejelentette:

’Ha kell, az ENSZ Emberjogi Bizottságához vagy akár a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulunk, hogy az igazságot érvényesítsék. Ami az eltelt 900 év alatt – a kevés napfényes időszakot leszámítva – Magyarországon a zsidósággal szemben történt, az tűrhetetlen.



[A vélt vagy valós szenvedések ellenére a zsidóság nem igyekezte elkerülni Magyarországot, sőt egyre többen jöttek! – tj]

‘Éppen ezért szeretnénk a következő 900 évre úgy felkészülni, hogy utódainkat mindettől megkíméljük. Magyarán: készek vagyunk bárkivel kezet fogni az egyenjogúság, egyenértékűség alapján, de sem kamaraszolgák, sem auschwitzi nyáj nem leszünk többé. Ezt tudnia kell mindenkinek a magyar közéletben is, ha előveszi az ötven évvel ezelőtti lemezeket, és azt próbálja forgatni. Minden antiszemita kijelentés tételesen árt ennek a népnek.’

[De ami ugye fontosabb, hogy használ a cionista ügyeknek! – tj]



‘Amikor mi ebben az ügyben exponáljuk magunkat elsősorban nem a zsidóság, hanem az ország érdekeit képviseljük. Azt mondjuk: a jelenlegi magyar kormány akkor lenne tisztességes, ha betartaná azt, amire a jogelődjének tekintett 1946-47-es koalíciós kormány a párizsi békeszerződés 26. és 27. cikkelyében kötelezettséget vállalt. Ennek lényege az, hogy a zsidóságtól elvett elkobzott, lefoglalt javakat – üzleteket, gyárakat, ingatlanokat, ingóságokat – a magyar állam visszaadja a károsultaknak, s ha ilyen nincs, a zsidó közösségeknek. Lemond az állam örökösödési jogáról, az államosításról, sőt ha ezek az értékek időközben elpusztulnak, akkor kártalanítást fizet értük.

(…) az akkori (háború utáni) kormány létrehozott egy nevében Zsidó Helyreállítási Alapot, ami három hónapig működött, majd a politikai alvilág kiváló vadászterületévé vált.

(…) a Zsidó Helyreállítási Alap – mint kormányszerv – közbeiktatásával jogtalanul a magyar állam tulajdonába került 337 ezer ingatlan – családi ház, lakás, háromezer zsinagóga, ötszáz iskola, három gimnázium és két tanítóképző. És most nem kérünk mást, mint hogy amit hajdanán egy tollvonással elvettek tőlünk, azt most minden csűrés-csavarás nélkül, egy tollvonással visszaadják…”

Megjegyzés tőlünk
Schwartz úr! Álljunk meg egy pillanatra! Önök, „a fasizmus kirabolt üldözöttjei, most egyszerre elégedetlenek a “felszabadítóikkal”, akiket tárt karokkal vártak, hogy félévszázadra ránk szabadítsa azt a rendszert, amelyben „egyetlen tollvonással elvették vagyonaikat”. Ugyan! A magyar népet miért terhelné ez az önök felszabadítói által nyakunkra sózott kommunizmus?

Még egy másik dolog: az elmúlt 900 éves szenvedéseik ellenére sikerült összeszedni – az Önök bevallott számadatai szerint — „337 ezer ingatlant, háromezer zsinagógát, 500 iskolát”, sőt 1944-ben az a bizonyos Aranyvonat 52 kocsi „szenvedésekben” összegyűjtött vagyont szállított ki az országból, hogy megmentse az önök szovjet hordái elől!

Ha a második világháború miatt a zsidóságnak jelentős veszteségei voltak, úgy a 15 milliós magyarságnak is. A különbség csupán annyi, hogy ennek a 15 milliós népnek sehol sem hallgatják meg a kártérítési követelményeit.

A zsidóságnak 900 év alatt számtalan alkalma volt arra, hogy elhagyja az országot, sőt a zsidóságot soha senki nem hívta Magyarországra, saját maguktól jöttek, mint ahogy napjainkban is bármikor repülőre ülhet félmillió magyarajkú izraeli zsidó, hogy Magyarországon telepedjen le, ahol biztonságosabban érzi magát, mint Herzl Izraeljében. -TJ

Magyarországon, az 1945 utáni kommunista rendszerben sem volt zsidóüldözés!
Dr. Seifert Géza, a MIOK (Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete) elnöke:

“Lehetséges, hogy egyesek még mindig antiszemiták, az antiszemita jelenségek netán előforduló megnyilvánulásai ellen azonban kormányzatunk intézményesen, preventív és represszív módon küzd.

A megelőzés, amely kizár mindenfajta antiszemita uszítást, filmjeinkre, könyvkiadásunkra, a sajtóra és az iskolai oktatásra vonatkozik. S ha valakit elkövetett antiszemitizmussal vádolnak, azzal szemben megtorló intézkedést foganatosítanak, s mint bűncselekmény elkövetőjét börtönbüntetésre ítélik.

Ismétlem: a magyar zsidóság, mint felekezet, ragaszkodik ősi zsidó vallási tradícióihoz, s amellett, hogy az izraelita hitfelekezethez tartozik, a magyar államnak egyenrangú polgára. Izraelita vallású magyarok vagyunk, magyar állampolgárságunkat jól összeegyeztetjük zsidóságunkkal.

Hittel és meggyőződéssel mondhatom: mindannyian részt veszünk a Hazafias Népfront programjában meghirdetett magyar nemzeti egységben, és közösen fáradozunk országunk gazdasági, szociális és kulturális felemelkedésén. A célok egyszerűek. Olyan társadalmat épít népünk, amely megszüntette az embereknek világnézetük, fajuk, felekezetük szerinti hátrányos megkülönböztetést és következetesen küzd a békéért.

A fővárosban élő zsidóság -- amennyiben elkerülte a deportálást -- megmenekült, a gettót, ahol 70 ezer ember volt bezárva, az utolsó percben, 1945. január 18-án a szovjet hadsereg felszabadította. Az ország felszabadulását követően megszűntek a zsidókkal szemben a fasizmus idején alkalmazott diszkriminációk, hátrányos megkülönböztetések.

1948. decemberében került sor a magyar állam és a magyar zsidóság közötti egyezmény megkötésére. Ez az egyezmény biztosította, és biztosítja ma is — az izraelita hitfelekezet részére a legteljesebb vallás- és lelkiismereti szabadságot s az ősi tradíció fenntartásának minden lehetőségét. Ezt az elvet generálisan 1949. augusztusában a Magyar Alkotmány is megerősítette. Kulturális életünk eleven. Könyvkiadásunk említésre méltó...” [A magyar zsidóság 1971-ben. Magyar Hírek, 1971. 05. 15]



A Marx Károly és Baruch Levy között megfordult levélből idéz La Revue de Paris, 1928.06.01:

“A zsidó nép egészében lesz a saját megváltója. A világuralmat fajok megsemmisítésével fogja elérni és egy világköztársaság alapításával, amelyben mindenütt csak a zsidóknak lesznek állampolgári jogai. Ebben az Új Világban Izrael gyermekei lesznek a vezetők és ellenzék nem lesz.”

Történelmünk az Árpádházi királyok idején - Pauler Gyula könyvéből [1]
IV. Bélának (1235-1270) és a nemzetnek legnagyobb aggodalma az volt, hogy a tatárok visszatérnek. A lakosságnak nagy részét mind a nemesekből, mind az alsóbb osztályokból legyilkolták. Magyarország, amely azelőtt tele volt néppel, sok helyen lakatlan pusztává lett. Egész nemzetségek vesztek ki, földek maradtak pusztán, amelyek tulajdonosait leölték vagy fogságba hurcolták. Az első termést a tatárok kivonulása után (1243) elpusztították a sáskák: újra nagy éhség tizedelte a gyér lakosságot.

Krisztus születése óta, mondták Ausztriában, nem volt még országban oly csapás és nyomorúság, mint Magyarországon. E viszonyok közt, amelyeknek hatása évekre, sőt évtizedekre, majdnem száz esztendőre kiterjedt, bő alkalom nyílt a zsidóknak keresetre, zálogkölcsönre. Járta náluk a kamat, a kamatok kamatja. Kölcsönöztek mindenféle ingó zálogra, oklevelekre úgy, mint bibliára s ingatlanokra, s akkor a jószág jövedelmét húzták.





IV. Béla



IV. Béla, aki már előbb nem nélkülözhette őket, most a nagy csapás után még kevésbé lehetett meg pénzszerző zsenijük nélkül. A zsidók mellett még szerecsenek is bérlék az adókat, köztük alkalmasint mohamedán kunok, „böszörmények” (a musulmán eltorzítása), akik az Aral-tótól keletre laktak, s a tatároknak is Oroszországban ügyes, kíméletlen, keresztény-gyűlölő adószedői voltak. Nálunk is ők hajtották be az adót; gyakoroltak hatalmat a keresztények fölött, anélkül, hogy IV. Béla, ki ez intézkedésében IX. Gergely pápa engedelmére hivatkozott, a pápai föltételt is teljesítette, melléjük a behajtásra, a hatósági működésre keresztényeket rendelt volna.

A zsidó-szerecsen befolyás, a pénzügyi kezelés jellege, az ország szüksége nyomot hagyott IV. Béla pénzein. Alatta vertek legelőször, ezüst hiányában, rézpénzt, és sok pénze veretére nézve zsidó és mohamedán jellegű s a turkesztáni mohamedánok pénzeire emlékeztet.

Frigyes osztrák herceg [2] (1230-1246) nagy pártfogója volt a zsidóknak s a tatárdúlás után, 1244-ben olyan szabadalmat adott nekik országában, amelyet más országokban is törekedtek elnyerni. IV. Béla is átvette gonosz ellenfelének törvényét, 1251. december 5-én, s azt a zsidók később nálunk az ő aranybullájuknak tekintették.

Alapgondolata volt, hogy a zsidó is vendég, vele is úgy kell bánni, mint más vendéggel, és ha csak a vallás nem okozott el-nem-hárítható akadályt, úgy kell tekinteni, mint akinek egyforma joga van a kereszténnyel, sőt, mert gyűlölik, és ellenségei vannak, különös pártfogásra érdemes. Azért zsidó ellen pénz- vagy birtokkövetelésekben, amelyek a zsidó személyét, vagyonát illették, keresztény bizonyságot csak akkor fogadtak el, ha vele zsidó is tanúskodott, kivévén, -- tette hozzá IV. Béla – „ha a dolog világos, és kétség sem foroghat fenn, bizonyításra nem is szorul.”

Ha keresztény állítá, hogy zsidónak zálogot adott és a zsidó letagadta, vagy ha a keresztény azt állítá, hogy az adósság, amelynek fejében a zálog kisebb, mint a zsidó állítja: akkor a zsidó esküje döntött. Zsidó mindenféle tárgyat elfogadhatott zálogul, minden bővebb tudakozódás nélkül, kivéve véres vagy vizes ruhát, bűnjeleket! És egyházi ruhát, hacsak maga az egyház feje nem teszi zálogba.

Ha valamely keresztény vádolná a zsidót, hogy a zsidó zálogát tőle ellopták, a zsidó esküje, miszerint nem tudott arról, hogy a zálog lopott jószág volt, birtoklását teljesen megvédte és a keresztény köteles volt a tartozást megfizetni, ha a záloghoz jutni akart. Ellenben, ha a zsidó mondá, hogy a keresztény záloga nála elégett vagy ellopták, és arra megesküdött: a kereszténnyel szemben megszűnt a felelőssége.

Ha a keresztény adós zálogát kamat nélkül kiváltá és a kamatot egy hónapig nem fizette meg, e kamat után is kamat járt. Ha a zsidónak adott zálog már egy évig kezénél volt s az a kölcsöntőkét és kamatot többé nem fedezte, a zsidó a zálogot a tartozás lejárta előtt is eladhatta. Zálogért, amelyet lejáratkor minden kijelentés nélkül a zsidónál hagynak, az többé nem felelős.

Az a keresztény pedig, aki zsidótól erővel veszi el a zálogot és a zsidó házában erőszakoskodik, mint a királyi kincstár prédálója keményen megbüntettessék.

Ha keresztény zsidót megütött úgy, hogy a vére nem folyt, az ország rendje szerint bírságot fizetett a királynak, fájdalompénzt, 12 vagy 4 ezüst márkát és gyógyítási költséget a zsidónak. Akinek pénze nincs, hogy fizessen, más büntetést vegyen ítéletünk szerint.

Osztrák Frigyes törvénye a büntetést már határozottan kimondá:

„Vágják le kezét a tettesnek tettéért.”

Ha keresztény megölt zsidót, méltó büntetése mellett veszítse el minden ingó és ingatlan vagyonát, és az szálljon a királyra.

„Ha zsidó a szokása szerint halottját városból városba, tartományból tartományba, helyről helyre viszi, a vámosok a halottért vámot ne csikarjanak ki, s aki teszi, mint rabló „halottrabló”, -- mondá Frigyes herceg – halállal bűnhődjék.”

Aki a zsinagógát vakmerően meghajigálja, fizessen másfél márkát a zsidó bírónak. Minden csekélységért ne esküdjék a zsidó a „rodalere”, Mózes szent könyvére, hanem csak a király előtt. Ha zsidót megölnek és a tettest világosan kinyomozni nem lehet, „a gyanúsított” – rendelé IV. Béla – „vívjon bajt”, mert esküvel vagy más istenítélettel, amely egyházi szertartással járt, zsidó panaszossal nem lehetett az ügyet eldönteni. Így rendelte el ezt Frigyes herceg, de azon a kötelezettségen, amelyet elvállalt, „hogy a gyanús ellen a zsidóknak bajnokot ő maga ad”...



Némely dologban IV. Béla még se merte vagy akarta teljesen utánozni Frigyes herceget. Amikor az osztrák törvény világosan kimondá, hogy a kereszténynek, aki zsidóasszonyt erőszakosan fogdos, a kezét levágják, a magyar oklevél csak méltó büntetést említ, mely némiképp a kézcsonkításnak feleljen meg. Gondosan kerülte a kamat-uzsora kifejezését, amelynek maximumát az osztrák herceg hetenként egy talentum, vagyis 240 dénár után nyolc denárban, azaz évenként több mint 170 percentben állapította meg. Mindig csak bánatról (innen a ‘bánatpénz’ kifejezés) beszélt és az osztrák törvény rendelkezését, hogy ha zsidó valami főúr jószágára, vagy levelére kölcsönöz pénzt és ezt az adós pecsétjével, levelével bizonyítja, akkor a herceg vagy – IV. Béla szerint – király, a lekötött jószág birtokába helyezze és minden támadás ellen megvédje: azzal korlátozta, hogy az csak addig tartson, míg keresztény nem akad, aki a lekötött jószágot kiváltja. A keresztények felett azonban, akik a jószágon laknak, a zsidónak se legyen semmiféle joghatósága.

E zsidó-törvény után Csehország egyik kiváló szervező államférfia, Bruno Holstein-Schaumburgi gróf, az olmüczi püspök azt találta, hogy a zsidók keresztény dajkákat tartanak, nyíltan űzik az uzsorát, a szegénységet módfelett terhelik, úgy hogy egy év alatt a kamat a tőkét meghaladja. Közhivatalokat viselnek, vámszedők, pénzügyi tisztek lesznek, és mint „hitetlenek” ebben is csalnak.”[3]

A “Korlátozások”
A zsidókra nézve a legnagyobb tilalom volt, hogy nem szabad keresztény rabszolgákat tartaniuk. A nyugat-európai zsidóknak a rabszolga-kereskedés volt majdnem a legfőbb, legjövedelmezőbb üzlet, amelyet összeköttetéseiknél fogva hitsorsosaikkal a mohamedán Spanyolországtól kezdve egész Kínáig nagy sikerrel űztek. Ők töltötték meg európai lányokkal és heréltekkel a mohamedán háremeket, s egész intézetek voltak zsidók vezetése alatt Lotharingiában és Franciaországban. Az egyház mindent elkövetett, hogy megszüntesse e rabszolga-kereskedést, amelyet egyébiránt keresztényeik is űztek a zsidókkal versenyezve.

Különös szánalmat keltett azok sorsa, akik zsidó rabszolga-kereskedők kezébe kerültek, mert azokat a földi nyomorúságon kívül még lelki veszedelem is fenyegette. A zsidók a Talmud útmutatása szerint, nem akarván, hogy idegen vallási szertartásaiknak közvetlen tanúja legyen, azokat a rabszolgákat, akiket maguk körül megtartottak, a zsidó vallásra téríteni igyekeztek.

Az egyház már az 5. században is megtiltotta a zsidóknak, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak.

1090-ben, IV. Henrik, aki a speyeri zsidók nagy barátja volt elrendelte, hogy csak pogány rabszolgákat és béres keresztény cselédséget tarthatnak. [4]


Eddig a részlet Pauler Gyula száz évvel ezelőtt írt könyvéből. Mit írnak a zsidók a szenvedésekről a saját írásaikban? A világhálózaton sok helyen foglalkoznak e kérdéssel, de természetesen sehol nem részletezik annyira a korlátozások és üldöztetéseik valódi okait, mint Pauler Gyula. Szerintük, az elmúlt 900 év alatt a mai napig korlátozások és üldöztetések voltak, amelyek ‘nyilván a zsidóság iránti gyűlöletből fakadtak’, ugyanakkor az írásaikból kitűnik, hogy a magyar királyok nagy része és a földbirtokos gazdag nemesség védelme alatt a legnagyobb biztonságban és jómódban éltek Magyarországon.

Másfelől, azzal, hogy a honfoglaló magyarokkal kazárok is bejöttek, a Kárpát-medencére való jogosultságot, netán a magyarok és kazárok azonos testvériségét akarják bizonyítani.

v

Az alábbi, magyar nyelven szerkesztett, nyilván zsidóknak szánt honlapokon nem a zsidóság *900 éves magyarországi szenvedéseiről* olvasunk, hanem arról, hogy a magyar királyok és nemesek -- sajnos a magyar nép kárára! -- mennyire védték ezt a kisebbséget.

Tisztánlátás végett, zsidó szemszögből
http://www.interdnet.hu >>> http://www.angelfire.com



A magyarok vándorlásai - A Volgánál a Kazár Birodalom fennhatósága alá kerültek rövid időre a magyar törzsek. A kazárok vezetője, a kagán, Bulán király 750-ben a nyugati keresztény és a keleti mohamedán vallás helyett a zsidó vallást választotta. A karaita-elveket követték, akik elfogadták a Tórát, de ‘nem’-et mondtak a prófétai és rabbinikus tanításoknak.

895-ben a honfoglalással kazárok egy csoportja - kabarok - is érkeztek a magyarokkal a Kárpát-medencébe, sőt Árpád vezér egyik felesége is kavar (?) volt. A kavarok zsidó vallásáról a békéscsabai sírok tanúskodnak.

1220-tól a zsidók a királyi pénzveréssel foglalkoztak, akiket ’monetariusok’-nak neveztek. A zsidók befogadása, letelepítése az egész középkor folyamán felségjog volt, azaz a királyt illette.

1222 - II. Endre Aranybullája 24. szakasza eltiltotta a zsidókat a gazdasági vezetői tisztségektől. A szentszéki zsinat viszont már tiltotta a zsidókkal egy fedél alatt lakást, ez volt a térbeli szegregáció. Az Aranybulla-törvények szigorúan korlátozták a zsidók kereskedelmi és egyéb jogait, a honfoglaláskor itt talált bolgár mohamedánokkal (izmaeliták) együtt. Nem tarthattak keresztény szolgát, nem házasodhattak kereszténnyel és a kereskedelemben és kézművességben is szigorúan korlátozták őket. 1232 - a beregi törvényekben újra megerősítették ezeket a kizárásokat és tilalmakat. II. Endre beregi esküjének rendelkezései: az izmaelitákat és a zsidókat ki kell szorítani a pénzgazdálkodásból. Az 1279-es Budai Zsinat megkülönböztető vörös posztókör (cirkules) viselésére kötelezte a zsidókat.

1251-ben IV. Béla már Királyi Privilégium levéllel védte a zsidókat, mint „Kamarai szolgák”-at. Királyi levelében büntetést helyezett kilátásba azok ellen, akik kővel dobálják a Scola Judaeorum-ot. Két zsidó kincstárnok, Teka és Henok, elnyerte a királyi jövedelem kezeléséhez szükséges bizalmat. A király fennhatósága alá tartoztak, személyes biztonságukat szavatolták és a Szabadságlevél alapján, szabad vallásgyakorlási jogot kaptak.

Az Árpádházi királyok alatt több-kevesebb megszorítással a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek a zsidók Magyarországon. Ebből a korból való IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevele, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók, a király kamara szolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.

Előbb a nagy birtokközpontokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le, végül II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a szabad királyi városokba történő beköltözést, az iskoláztatást, az iparűzést, a föld birtoklását.

A második világháború, a német fasizmus és a hazai nyilas rémuralom elképzelhetetlen szenvedéseket hozott a magyar zsidóságra is. A magyar nyelvterületről származó 900 ezer zsidóból mintegy 600 ezer halt mártírhalált. [sic!] A deportálások, a munkaszolgálat, a terror okozta vérveszteséget a magyar zsidóság máig sem tudta kiheverni; mai létszáma hozzávetőleg 80 ezer fő. 1949-től az egyre erősödő ateista állami nyomás hatására visszaszorult az időleges felpezsdült hitélet, később cionista-ellenes akciók indultak egyes zsidó vezetők és fiatalok ellen. A rendszerváltás lehetővé tette a zsidóság szabad megélését: zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok megerősödtek. Az összetartozást ugyanakkor az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli.

A zsidókat sok üldöztetés és kritika érte az uzsorási - pénzkölcsönzési tevékenység miatt. Mivel az egyház a királynak és a keresztényeknek tiltotta az uzsorakamatot, ezért ezt a tevékenységet a zsidókra ruházták, akik viszont nem is foglalkozhattak kézművességgel, földműveléssel. A pénzkölcsönzése volt a megengedett tevékenységük az egyéb marginális tevékenységük mellett: házaló kereskedők, használt ruhák, rongyok adás-vétele, közvetítői kereskedelem. Sokan a tehetős zsidók közül királyi kamaragrófok lettek és sikeresen tevékenykedtek, birtokadományokkal rendelkeztek. Erről tanúskodnak IV. Béla dénárjai, amelynek előlapján a héber pé és a mém betűk találhatók. A zsidók fegyvert is viselhettek és a főbenjáró ügyekben a király döntött fölöttük. Arany-ezüsttel kereskedtek (Buda-Mainz között). A királyok, a városok is igényelték a kölcsönt, a likvid tőkét. A zsidók adófizetésük miatt élő „zálogtárgyak” voltak.

1246-50 körül Budára költözött Henel comes, aki a királynéi vámharmincad bérlője volt és a pénzverő kamara ispánja volt.

15.-16. században 500 fő volt a létszámuk, 1371-ben országos zsidó bírót (iudex Judeorum totius Regni) választottak maguknak. A magas tisztség átruházott bíráskodási és igazgatási autonómiát adott a zsidóbírók kezébe.

Török időszak - Mohács győztesét, Szulejmánt az „alaman”, azaz német zsidók fehér gyászruhában és a város kulcsával várták, eléjük menve Dunaföldvárig. A zsidókat a törökök megbízható partnernek tartották, rájuk bízták a révek, vámok és pénzváltóhelyek adóinak beszedését. 1601-ben kinevezték Musza zsidót a budai és a pesti kikötők felügyelővé. 1556-ban Szalimun jahudi lett a pénzügyi hivatal vezetője. A törökök is adót fizettek jövedelmük alapján A törökök kiűzetése után a velük kollaboráló (azaz velük együtt élő) zsidók is eltűntek.

A 14. századtól kezdve a király olykor átruházta ezt a jogot a leghatalmasabb földesurakra. ~ 1726-ban III. Károly idejében, Bajorországból és Galícia-Bukovinából is szivárogtak be zsidó telepesek. De tilos volt a zsidóknak a városokba letelepedni, ezért új települési forma alakult ki: a földesurak földjeire költöztek telepesként. Adóért jogi és hatalmi védelmet kaptak, és birtokrészt vehettek ki haszonbérbe, pálinkafőzést is folytathattak. A Védlevél lehetővé tette a zsinagógaépítést is.

1735-ben Magyarországon 11, 621 zsidó élt ~ 1867-ben nemesi rangot kaptak, a család akkori feje, dr. Buday-Goldberger Leó 1932-től a felsőház kinevezett tagja lett és a Horthy fiú, Miklós a cégnél igazgatósági tag volt. Együtt kártyázott a kormányzóval, Horthy Miklóssal és a zsidók azt is mondogatták… ’ameddig Goldberger együtt kártyázik a kormányzóval, a zsidókat nem érheti baj’… ennek ellenére kitaszítottként 1944-ben Mauthausenban éhenhalt a haláltáborban.”
Ezeket írják a zsidók a 900 éves magyarországi *szenvedéseikről*.




--------------------------------------------------------------------------------

A bírálat a kedves Olvasóé! /tj/


----------------

1. Részlet Pauler Gyula (1841-1903) történész, A magyar nemzet története című könyvéből, Budapest Athenaum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat kiadása, 1899 ~ I. és II. kötet

2. A XIII. század első felében az osztrák hercegség hatalma egyre emelkedett, Harcias Frigyes (1230-46) már lépéseket tett, hogy megkapja a királyi címet, amikor IV. Béla magyar király ellen vívott háborújában, a lajtamenti csatában elesett 1246-ban. Vele kiveszett a Babenbergi család. /Új Idők Lexikona, 3. & 4. kötet, 602. old. Bp. 1936/

3. Pauler Gyula, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Bp. 1899. II. kötet

4. u.o. Pauler Gyula, I. kötet, 168. oldal

nemnemsoha.ning.com