Elkerülhető nem, legfeljebb enyhíthető lett volna a Habsburgok oldalán az első világháborúban szerepet vállaló Magyarország szétszabdalása. Jeszenszky Géza szerint a Trianonhoz vezető út a magyar balsors meg­nyilvánulása volt, de hiba lenne egy magyarellenes világ-összeesküvést sejteni a tragédia mögött. Ormos Mária pedig úgy látja, hogy a kétségtelenül igazságtalan döntés által okozott nemzeti traumát sikerterápiával lehetne gyógyítani.

„Nekem, pajtás, úgyis mindegy, / Farkas esz meg, ördög esz meg, / De megesznek bennünket. / Medve esz meg, az is mindegy, / Az a szomorú és régi: / Véletlen, ki esz minket." A Politikatörténeti Intézetben Veszély, veszteség, trauma címmel rendezett Trianon-konferencián Hajdu Tibor történész Ady Endre 1915-ben írt soraival illusztrálta alaptézisét, miszerint valójában már az első világháború kitörése idején egyértelmű volt, hogy a történelmi Magyarország határai nem őrizhetők meg, mivel a meggyengült Monarchia elveszítette azt a szerepét, hogy az európai hatalmi egyensúly őre legyen. Ormos Mária történész osztotta kollégája véleményét. „Végünk lett volna, akkor is, ha az oroszok nem lépnek ki a háborúból, és végünk lett volna akkor is, ha Németország győz. Aztán úgy lett végünk, hogy az antant győzött" - fogalmazott a professzor asszony. Hozzátette: az 1917-es forradalom után az antantból kifaroló Oroszországgal kötött breszt-litovszki béke után a németek fantáziája meglódult - úgy érezték, még megnyerhető a háború -, azonban a Mittel-Európára vonatkozó elképzelésükben Magyarország nem játszott volna főszerepet. Ennek bizonyítéka, hogy úgy kötöttek 1918-ban vámszövetséget Ausztria-Magyarországgal, hogy arról csak Béccsel egyeztettek, mint ahogy a német, osztrák és magyar hadseregek egyesítésének tervéről sem kérdezték meg a magyarokat.

Hajdu Tibor pedig arról beszélt, hogy Oroszországnak már a háború elején kész terve volt az Osztrák-Magyar Monarchia felosztására. Ilyen tervei az antantnak is voltak, ám ezeket nem hozták nyilvánosságra, hogy ne fokozzák a központi hatalmak harci elszántságát - mondta a történész. Mindeközben az is igaz, hogy nem volt kőbe vésve, hogy ilyen mértékben csonkítsák meg Magyarországot - egy különbékével például jelentősen javíthattunk volna esélyeinken. Az orosz fordulat (és a katonai összeomlás) azonban megpecsételte a sorsunkat: a nagyhatalmak, különösen a franciák szorgalmazták egy új védelmi övezet kialakítását a Monarchia területén.

Hajdu Tibor álláspontjának részben ellentmondva a konferencián érdeklődőként jelenlévő Jeszenszky Géza diplomáciatörténész, korábbi külügyminiszter lapunk kérdésére azt hangsúlyozta, hogy az első világháború kitörésekor nem volt fix terv arra vonatkozóan, hogy a magyar államot meg kell semmisíteni, vagy jelentősen meg kell csonkítani. Ezt szerinte a háborús szükségszerűség hozta felszínre: az antant a Magyarország terhére nagyvonalúan meghúzott új határokkal tudta szövetségesként megnyerni a Monarchia kisebbségeit. Az elmaradt különbéke kapcsán Jeszenszky a magyar vezetők mulasztására hívta fel a figyelmet, akik közül 1917-ben nagyon kevesen látták reálisan a háború kimenetelét. Márpedig, aki józanul mér­te fel az erőviszonyokat, az tisztában lehetett azzal, mi fenyegeti a magyarokat - különösen miután az USA hadba lépett az antant oldalán. „A veszély elhárítható lett volna, ha a magyar vezetők egységesen és kellő súllyal győzködik királyukat, a jóindulatú, de határozatlan IV. Károlyt a különbéke szükségességéről" - fogalmazott Jeszenszky Géza, megjegyezve, hogy Oroszország kiválása persze a mi realitásérzékünket is megzavarhatta, azt az illúziót keltve, hogy Németország megnyerheti a háborút. A diplomáciatörténész szerint az út, amely Trianonhoz vezetett, tipikusan a magyar történelemre jellemző balsors megnyilvánulása. Ez azonban nem azt jelenti - hangsúlyoz­ta -, hogy a kétségtelenül igazságtalan békediktátum hátterében valamiféle teljeséggel indokolatlan és irracionális magyarellenesség állt volna, vagyis nem igaz, hogy a világ összeesküdött ellenünk.

1920 nyarán egyébként a magyarországi lapok nagy terjedelemben foglalkoztak a párizsi békeszerződéssel. A korabeli sajtót fellapozva azonban szembetűnő, hogy többségük az érthető csalódottság mellett sem „világvége-hangulatban", hanem a háború utáni kibontakozás lehetőségét és az új helyzet kínálta előnyöket keresve igyekezett értelmezni a trianoni döntést (lásd keretes összeállításunkat). Abban, hogy a „Kis-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország Mennyország" típusú megközelítés a két világháború között uralkodóvá vált, közrejátszott a Horthy-korszak revizionista propagandája is. Legalábbis erre utal Hajdu Tibor meg­jegyzése, aki szerint Horthy soha nem tette egyértelművé, hogy pontosan milyen területi revíziót szorgalmaz. A történész szerint a kormányzó tud­ta, hogy maximum a többségében magyarlakta területek visszaszerzése lehet életszerű célkitűzés, az iskolai oktatásban és a propagandában azonban a történelmi Magyarország helyreállítását hirdették, amely persze egy újabb háború nélkül teljesen irreális volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Magyarország megcsonkítása ne okozott volna súlyos traumát a nemzet lelkében. Erre hívta fel a figyelmet lapunknak nyilatkozva Ormos Mária is, aki szerint a korabeli sajtóban - és a parlamentben - azért nem volt „világvége-hangulat", mert beláttuk, hogy nem volt más lehetőség. „A későbbi revizionista hangulatot nem kizárólag a politika gerjesztette, hiszen rengeteg család a saját bőrén érezte át Trianon következményeit. 300 ezernél is többen vesztették el az egzisztenciájukat az elcsatolt területeken, és váltak menekültekké, tehát a sérelmek egyre halmozódtak" - mutatott rá Ormos Mária.

Arra a kérdésre, hogy miként lehet ezt a nemzeti traumát enyhíteni, a professzor asszony azt felelte, sikereket kell elérni. „Mitől tudnak a németek nyugodtan élni? A második világháború tragédiája után halmozva a diplomáciai és gazdasági sikereket, újból Európa meghatározó hatalmává váltak, sőt, a két Németországot is sikerült egyesíteniük. Eközben mi legfeljebb focisikereinknek örülhettünk, de hát mostanában még annak sem" - fogalmazott Ormos Mária.

Magyarok számokban

A trianoni békeszerzõdés értelmében a Magyar Királyság területének mint­egy kétharmadát veszítette el, és lakosságának száma a közel 20,9 millióról 7,6 millióra csökkent. A történelmi Magyarország területén a magyarok az össznépesség mintegy felét tették ki, és az elcsatolt területeken élõk többsége nem magyar nemzetiségû volt. Ugyanakkor az új országhatárok nem követték a nemzetiségi határokat, így 3,2 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Az ezredforduló idejérõl származó népszámlálási adatok szerint a környezõ országokban élõ magyarok száma nem éri el a 2,5 milliót. Erdélyben 1,4 millió magyar él; Szlovákiában 525 ezer; a Vajdaságban 290 ezer;  Kárpátalján 151 ezer; Horvátországban 16 ezer; Ausztriában 6 ezer; Szlovéniában pedig 5 ezer. A határon túli magyarok száma folyamatos csökkenést mutat, amely a rossz demográfiai mutatók mellett az elvándorlásnak is betudható.